Varsányi Nikolett: Kávéházi szerelem (novella)

Múlt héten töltöttem a huszonötödik életévem. Ismét egy eltelt év, ismét rövidült lehetőségeim listája.

Már évek óta rejtegetve, titkosan élem költői mindennapjaim. Régen, még az iskolában, igazi költőzseninek tartottak…

Milyen szépnek is hittem még akkor azt!

Akkor még elismerést akartam.

Akartam, hogy tiszteljenek, mert jobb verseket tudok írni akárkinél.

Mekkora bolond voltam!

Ma…

Ma már csak azt szeretném, ha erőt adhatnék másoknak. Ha tudathatnám velük: nincsenek egyedül.

Nem érdekel, ha nevem ismeretlen, sőt, maradjon is az.

Nem kell hírnév, nem kell elismerés.

Így is nehezen bír már e föld a talaján.

Bár ez nem is csoda

„mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,

de nehezebb, kit titkos súlyú bűn nyom.”

Titkos bűn, melyet senki sem ismer. Bár magam sem tudom, jobb lenne-e, ha mindenki tudná vagy legalább akárki is, de sejtené, mekkora szemét is e költő lelke.

 

Emlékszem rá. Arra a gyönyörű lányra abból a kedves kis kávéházból. A mai napig nem értem, hogy lehetettem vele ily’ kegyetlen?

Annyira gyönyörű volt, annyira törékeny, bársony hangú földre szállt angyal.

Te jó ég! Mit tettem?!

Tönkretettem! Összetörtem egy ártatlan, kedves lelket.

Én ostoba! Én szívtelen!

 

Mikor ebbe a városba költöztem, még ki se csomagoltam, máris célba vettem a szemközti kis kávézót.

Már a külsejébe is beleszerettem. Hatalmas ablakok és csak egy apróbb lábazat, mi épphogy palástolja, de nem rejt el semmit sem a kíváncsi tekintetek elől. Sötétbarna fakeretek díszítik az átlátszó üveglapokat. Azt hiszem, a lábazat is ugyanebből a színből és anyagból állt. Annyira már nem emlékszem. Ellenben a hatalmas, fából faragott, sötétbarna boltívre, ami a bejárat felett ékeskedett, igen. Az ajtó hatalmas volt, természetesen szintén sötétbarna, így teljessé téve a hangulatos összképet.

Mikor az ember belépett, egy kellemes kis csengőszó jelezte az új személy jöttét. Az ember arcát szinte azonnal megcsapta a frissen főtt kávé illata. A felszolgálók azonnal kedvesen ráköszönnek az érkezettekre.

A falakat virágos, sárga tapéta és sötétbarna faborítás fedte. Kicsi egy helyiség, mindössze pár asztallal, nekem mégis azonnal elnyerte tetszésem.

Kinéztem magamnak egy félreeső sarkot az ablaknál, és leültem. Egyáltalán nem várattak meg, amint kényelmesen elhelyezkedtem, rögtön ott termett ő.

Fehér pólót, fekete szoknyát és sárga köténykét viselt. Először voltam oly modortalan, hogy rá se néztem az arcára. Leadtam a rendelésem, és nekiestem az aznapi könyvemnek.

Pár perc után kihozta, én megköszöntem, majd órák múlva, fizetés után, távoztam.

Hetekig, talán még hónapokig is így ment ez.

Egy idő után már mondanom sem kellett, azonnal kaptam a szokásos kávémat, pont ahogy szeretem. Az lett a kedvenc helyem.

Aztán egy nap valami megváltozott. Tisztán emlékszem, egy szombati, esős délután volt. Tökéletes májusi délután. Az eső illata teljesen másként be?? a várost. Sokkal gyönyörűbbnek, így egy régi kedvencem kezdtem olvasni a zárás előtti órában. Annyira belemerültem, hogy észre se vettem, már kiürült a kávézó, csak egy felszolgáló maradt ott rajtam kívül. Felismertem a lépéseit, ahogy felém közelített. Az a hölgy volt, aki pontosan tudja, hogy hogyan szeretem a kávém, és aki minden alkalommal kiszolgál. Merthogy mindig ugyanaz a lány szolgált ki.

Vártam, hogy elküldjön azzal, hogy záróra, de nem tette. Leült mellém, és beleolvasott a könyvembe. Furcsálltam, de még mindig nem néztem rá, helyette inkább ismét elmerültem a könyvben.

Pár másodperc múlva még furcsább dologra kaptam fel a fejem: elkezdte hangosan olvasni. Emlékszem, annyira meglepődtem, hogy egyből az arcára néztem, és ledöbbentem. Gyönyörű szőke haja lófarokban lógott. Szemei kékebbek voltak az óceánnál, és ami bennük volt… Mint egy tengeri vihar: hirtelen, vad, szenvedélyes, cserfes?? és őszinte. Még sosem láttam ilyen gyönyörű tekintetet… Azóta sem…

- Kérlek, ne hagyd abba! – magam sem értettem. Nem akartam hangosan mondani, de olyan átéléssel, olyan szenvedéllyel olvasta, hogy egyenesen megváltozott. Na és akkor a mosolyáról még nem is beszéltem. Arról az ártatlan, kedves és mégis cserfes??, szinte már kislányos mosolyáról, ami valósággal megfiatalította gyermekivé tette az arcát. A korát a mai napig nem tudnám megmondani. Tudom, rajta van a sírkövön, de még a temetésére sem mertem elmenni.

Esküszöm, tudom, butaság, de félek…  Félek egy halottól…

- Tessék? – kérdezte meglepetten. Megköszörültem a torkom, visszanéztem a könyvre, és úgy válaszoltam:

- Kérlek, olvasd tovább! Gyönyörű volt… - makacsul fixíroztam a lapokat, mint egy szerelmes kiskamasz, nem mertem azokba az átható szemekbe nézni…

- Jaj, már megint hangosan olvastam? Bocsánat… Ha nagyon tetszik egy könyv, akaratlanul is hangosan olvasom fel…

- Ne szabadkozz, csak kérlek, folytasd… - Abban a pillanatban már éreztem, elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját: a szemeibe néztem. Azokba a szemekbe, melyeknek azóta is a rabja vagyok.

- Biztos benne?

- Kérem… - szégyenlősen elmosolyodott és én nem tudtam levenni az arcáról a szemeim. Aztán meghallottam a hangját…

-… „de mennél csúfabb előtte orcád” … - Furcsa, de emlékszem, akkor, ott a lámpafény homályában, abban a kicsinyke kávézóban, boldog voltam… vele…

Továbbra is visszajártam oda, ám a szokásos látogatások kínzó várakozásokba csaptak át. Majd meghaltam az izgalomtól, hogy újra beszélhessek vele, hogy újra együtt olvassunk.

Pár hét után szokásossá vált, hogy zárás után kettesben olvastunk Tamarával. Imádtam minden percét.

Sok időbe telt, de végül el mertem hívni randizni. Igent mondott.

A hatodik randi után hivatalosan is járni kezdtünk, de a korát sosem árulta el. Akkor még nem értettem…

Egy ideig leírhatatlanul boldog voltunk…

Majd Tamara egyre több időmet igényelte, míg végül abbahagytam az írást. Azt hittem beleőrülök.

Szünetet kértem, megkaptam.

Persze mi mást tettem volna? Írtam, de csak egy versre futotta:

 

„ Egy súlyos órán meglehet,

enyhülésért nyögve erőm végén,

kíntól legyőzve kénytelen leszek,

az éj emlékéért megvenni békén,

vagy szerelmedért kenyerem és vizem.

Igen, talán így lesz. De nem hiszem.”

 

Könnyes szemekkel olvastam fel hangosan szobám sötét rejtekében. Szóban akartam elmondani neki, de nem mertem.

Elküldtem levélben. Életem második legrosszabb döntése…

Vártam a választ, a számonkérést, de nem érkezett.

Vidékre menekültem.

Akkor a szünetkérés óta nem jártam a kávézóban.

Hiba volt…

Fél évre rá, érettebb fejjel visszaköltöztem. Látni akartam. Vele akartam lenni. A bocsánatáért akartam esedezni, pedig a vers írásakor azt hittem, ez nem lehetséges.

Tévedtem. Tudnia kell.

Remegő kezekkel sétáltam be a már oly rég látott helyre. A csengő ismét csilingelt, de más volt, mint amire emlékeztem. Vészjósló volt, és én akaratlanul is rettegni kezdtem. Valami történt, éreztem.

Odasétáltam egy idős hölgyhöz. Rákérdeztem.

- Hát maga nem tudja?

- Mégis mit?

- Az a kislány öngyilkos lett – a hír teljes erővel vágott pofán. Le kellett ülnöm, vennem kellett pár mély lélegzetet, hogy fel merjem tenni azt a két kérdést.

- Mikor? Miért?

- Kicsivel több, mint fél éve. Egy férfi csúnyán elbánt vele. Állítólag itt találkoztak. Úgy hallottam, az a becstelen tudta, hogy a lány kiskorú, mégis kikezdett vele, aztán levélben szakított vele. Kegyetlen. Állítólag más is közrejátszott, de szerintem ez volt számára az utolsó csepp a pohárban… - Emlékszem,  még sokáig beszélt hozzám, de nem tudom, mit mondott, nem tudtam figyelni rá.

Még mielőtt elmentem, megkérdeztem, hol temették el, de még sosem jutottam túl a temető kapuin.

Azóta csak az írásra koncentrálok. Nem szerettem senkit úgy, mint őt. Nem is akarok.

Hisz: „Mindegy! a világ süllyed vagy én lettem halott:

akként élek mint akik már Változatlanok.”

Elérhetőség

Budapest XX. kerületi Nagy László Általános Iskola és Gimnázium

© 2014 Minden jog fenntartva.

Powered by Webnode